” Szeretni tudnék mást talán,  ha nem lennék rabod,”

Nem szeretni próbállak téged,
De minden sejtem belesajog,
Újra és újra távolabb lépek,
Fátylakat terítek a múltra,
De átsejlenek még a fények
És mintha magába húzna
Az emlékek nélküli emlékezés.

Egy tornádó volt, mi elsodort,
csak mesevilág ez itt,
és a szívem régóta kóborolt,
hogy szeretni tudjon megint.
Én találtam gyöngyöt, aranyat,
Gyémántot, mely rám ragyogott,
Utánuk nyúltam, de csak sarat,
Vizet, vagy homokot fogott
Kezem s kipergett ujjaim között.

Mint Dorothy úgy lépkedek
Csak előre a sárga úton
Ha meglátnék egyszer két kezet,
S őt, ki szívembe bejusson,
Elhagynám a láncokat végre
Melyekkel hozzád kötöm magam,
És felébrednék a napsütésre,
melyben az élet kortalan,
s korlátok nélkül szeret.